Könyvtárosi teljesítmény régebbi időkben ritkán, ritkábban vívta ki környezete elismerését, különösen akkor, ha ez a teljesítmény nem járt más, egyéb, fontosabb érdemekkel – mint erre az Egyetemi Könyvtár hosszú története is, oly sok példával tud szolgálni. Kivétel lehetett például ez alól a XIX. században Toldy Ferenc, Szilágyi Sándor vagy Szinnyei József, akiknek esetében amúgy is akadt elismerni és díjazni valója a „köz”-nek és uralkodójának egyaránt.
Az egyetem és könyvtára valamint könyvtárosai viszonyát azonban e tekintetben többnyire inkább jótékony homály fedte, melyet csak ritkán szakított meg egy-egy könyvtárosi „sikertörténet”.
Könyvtárosnak tehát felette ritkán állítottak szobrot, adtak plakettet, helyeztek el márványtáblát, és csak az esetek elenyésző számában élvezhette az elismerést hivatali előrelépés formájában, mint mondjuk Szinnyei József.
Illetve egy érdekes korabeli kivétel talán mégis csak akad! Ez pedig Garay Jánosé. De mielőtt még valaki közbeszólna, hogy hisz’ Garay esetében sem a könyvtárnoknak szólt a későn jövő elismerés, azt kell, hogy mondjuk, hogy ezúttal, csak részben van igaza.
A Garay halálát követő, országos megmozdulásnak is tekinthető kultusz, melyet a Pesti Napló oly messzemenő készségességgel és leleményes ügygonddal karolt fel és juttatott el egészen a Szekszárdon megvalósuló szoborállításig, valóban nem a könyvtárosi teljesítménynek kívánt szobrot emelni. De az a rendkívüli, felfokozott figyelem, érzékeny társadalmi nyilvánosság, amelynek Garay életműve ily módon a középpontjába került, „kötelező programmá” is tette Garayt, ami azzal is együtt járt, hogy a minisztérium és a kenyéradó Egyetemi Könyvtár (melynek Garay 1845. július 1.-től volt megszakítással könyvtárnoka) sem maradhatott részvétlen az ügyben. Az a mellszobor ugyanis, amelyet az Egyetemi Könyvtár jelenlegi nagy Olvasójában láthatunk, s amely hosszú időn át őrizte a kutatótermet, szinte „kikövetelte” a helyét a könyvtárban, amennyiben az Egyetemi Könyvtárnak 1899-ben illendőség okából, ám „minisztériumi utasításra, az évi rendes dotáció terhére kellett megvásárolnia Szárnovszky Ferenc alkotását nem csekély 800 forintért.”
Hogy meddig tartott a hivatali „illendőség”, és hol kezdődött a hazafiúi buzgalom, nem tudható, a levéltári hivatkozás mindössze ennyit őrzött meg számunkra.
Egyébként csak az összevetés teljesége kedvéért; Szárnovszky a szekszárdi egészalakos szobor elkészítését 12 000-ért vállalta, megalkotva ezzel Tolna megye első egészalakos világi szobrát.
Így kapott szobrot, igaz nem egészalakosat, mint ezt sokan tudni vélik, a könyvtárban az intézmény néhai könyvtárnoka, akinek életében a szerény „tiszti állomáson” kívül, kevés hivatali, annál több költői elismerés jutott.
A könyvtár azonban – talán éppen ezért is – utólag több emlékét is őrzi e nevezetes Garay-kultusznak.
A Gc 5644 jelzeten található az 1854. március 19-én, a Nemzeti Múzeum dísztermében művészek és műkedvelők részvételével megrendezett „zenészeti, énekes és szavalati Akadémia” közreműködésével megtartott „műsorozat” ismertető füzetkéje. A rendezvény a Garay emléke előtti tisztelgést, valamint az özvegye és az árvái javát egyaránt kívánta szolgálni, mottója szerint:
„A költő a hazának lelke volt
Szent érdekében híven lángola,
Illik, hogy elhagyott árváinak,
A nemzet légyen méltó gyámola
És ím, a hazának véges végitől
Felgyúlt az áldozat mindenfelől”
(Medgyes Lajos)
Rendezője, Császár Ferenc nem akármilyen műsort állított össze: a zenedarabokat Doppler Ferenc [aki még Garay-verset is megzenésített!], Bognár Ignác, a Donizetti-dallamokat átdolgozó Bériot Károly, az Erkel Ferenc Hunyadi-ját színpadra alkalmazó Bugár Ferenc úr, a dalszerző Székely Imre, és az operaszerző Császár György jegyezték.
Az elhangzó Garay-verseket a Nemzeti Színház művészei, Komlóssy Ida kisasszony, Latkóczyné asszony, Füredy úr és a többiek adták elő.
Lapozzon bele!
Jelzete: Gc 5644
Kép a metszettárunkból: http://hdl.handle.net/10831/5764
Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár
